Ausztrália - láthatatlan ösvények
Paramedica, 2005. 09.
Ausztráliában 300 000 bennszülött élt, akik 500 törzshöz tartoztak.
Vadászó-gyűjtögető életmódjuk rákényszerítette őket a folyamatos vándorlásra. Szüntelenül új vízforrásokat és az adott évszakban termő gyümölcsöket kellett találniuk, illetve követniük kellett az állatok vonulását is.
A vadászatot a férfiak végezték, míg a nők és a gyermekek feleltek a gyűjtögetés sikerességéért. Az élelmiszereket nem tárolták, nem építettek kunyhókat, csak ágakból és lenyúzott bőrökből készített ideiglenes szállások nyújtottak menedéket véget nem érő vándorútjuk során. A fehér emberek módszeres irtó hadjáratai és az általuk behurcolt betegségek következtében létszámuk rohamosan csökkent, ma már az ország lakosságának alig 1%-át teszik ki, de nagy részük így is már félvér. A megmaradt őslakosság a nagyobb települések peremén, vagy a nagyvárosok szegény-negyedeiben él. Alig néhány százan őrzik a hagyományokat, s élik őseik régi, nomád életmódját.
Ausztrália őslakosai a mai napig kötődnek a természethez. Hisznek a régi törzsi dalokban megénekelt láthatatlan ösvények hálózatának létezésében. Ezek az ősi dalok örökítik meg a törzsek és az egész ország történetét. A bennszülöttek hite szerint vallási kötelességük dalolva bejárni a nyomokat, s így tisztelegni országuk és őseik előtt.
A bennszülöttek minden reggel a felkelő nappal szemben, a törzsfőnökkel középen félkört alkotva, énekelve, táncolva üdvözlik a napot. A tánchoz magokból készült csörgőket, összeütögetett botokat és köveket, dobokat és az ún. didzseridut használják. A didzseridu a termeszek által kivájt eukaliptusz fa ágából készült fúvós hangszer, melyet csak egy különleges légzéstechnikával lehet megszólaltatni. A berezonáló fa csodálatos hangeffektusokat hoz létre.
Írásbeli kultúrájuk nem létezett, így az ősi tudást és történelmüket csak dalaikban őrizték, s adták tovább nemzedékről nemzedékre. Főként az ország északi területein ( Arnhem-föld) és Queenslandben (Laura) találtak sziklákra festett és sziklákba vésett, az ősök történetét megörökítő rajzokat, melyek akár 20 000 évesek is lehetnek. Figyelemre méltó az ún. röntgen stílusú ábrázolás: mellyel rajzaikon az élőlényeknek és szellemeknek nemcsak a külsejét, hanem a csontjait és a belső szerveit is megjelenítették.
A festésekhez élénk színeket használtak. Ezekkel díszítették a színpompás tjurungákat (kultikus célt szolgáló fa- és kőszeleteket), a hírnökbotokat, melyekkel távoli törzseknek küldtek üzenetet, faragott pajzsaikat és bumerángjaikat, illetve törzsi szertartásokon táncosaik testét.
A totemizmus különleges jelentőséggel bírt életükben. Minden ember valamilyen állattal, növénnyel, vagy kozmikus jelenséggel - a saját totemével - érzett rokonságot, melyet gyakran mítikus ős- vagy védőszellemként tiszteltek. A totemhez való tartozás rokonsági rendszereket és kapcsolatokat hozott létre más, ugyanahhoz a totemhez tartozó klánokkal. Az egy totemhez tartozók például nem házasodhattak egymással.
A fémeket nem ismerték, így vadászat céljára fejlesztették ki a bumerángot, lapos, sarló alakú hajító fegyverüket, mellyel madarakat és kisebb erszényeseket tudtak elejteni.
Szent állatuk a kenguru és az emu.
A kenguru a világon élő összes állat közül az egyetlen, amely nem képes hátrafelé lépni vagy ugrani, csak előre tud haladni. Kizárólag akkor szaporodik, ha a körülményeket alkalmasnak érzi ehhez. Bár hihetetlenül hangzik, de a 2 méter magasságot is elérő kenguru egy babszemnyi nagyságú újszülöttből fejlődik ki, melyet a mama igen sokáig az erszényében nevel.
Az emu a termékenység jelképe, mivel az elfogyasztott gyümölcsök magvait messzire széthordja a vidéken, s ezzel biztosítja az éltető, gyümölcshozó növények szaporodását.
Az ősi törzsek hisznek a lélekvándorlásban. Minden nap jósolnak kövek, csontok és papagájtollak segítségével. Őseik rendkívüli, extraszensz képességekkel rendelkeztek, melyek segítették őket a sivatagi túlélésben. Így találtak csodálatos módon ivóvizet a sivatagban, élelemként pedig magát a homokba beásó békát, vagy érett, a homokban mélyen rejtőző ehető gumókat.
A masszázs és dögönyözés mindennapi tevékenységeik közé tartoztak. Ismerték a csigolyakimozgatások jótékony hatását is. Rendszeres tisztító szertartásokat tartottak, melyek során elégették régi dolgaikat. Már ők is tudták, hogy az érzelmek nyoma a testben, annak minden sejtjében rögzülhet, így beépülhet a személyiségükbe és gondolkodásukba is.
Alice Springstől dél-keletre található a bennszülöttek ősi szent helye, az Ayers Rock. Eredete 600 millió évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor Ausztrália szívében az erodált hegyek egyetlen óriási vörös homokkőtömeggé préselődtek össze, amely azután 400 millió évvel később félig kiemelkedett az altalajból. A nyomás hatására létrejött egy új masszívum, az Ayers-szikla. Az őslakosok a vörös homokkőtömböt Uluru-nak, "árnyékot vető hely"-nek nevezik. A szikla falait és barlangjait a loritja és pitjanjatjara törzsek falfestményei díszítik. A bennszülöttek hosszú jogi küzdelmet vívtak az ausztrál kormánnyal, mivel ki kívánták tiltani a turistákat az Uluru Nemzeti Parkból. Az őslakosok a föld jogos tulajdonosainak és a szent helyek őrzőinek tekintik magukat. Végül a kormány elismerte tulajdonosi jogaikat, és 99 évre bérleti szerződést kötött velük.
A korábbi egyszerű életformát a későbbiekben az együttélés bonyolultabb rendszerei váltották fel. De fennmaradt az őslakosok hite, mely szerint a föld szentség, azt nem szabad megváltoztatni, megművelni vagy eladni. A mítosz szerint, amelyik törzs elveszti a földjét, az kihal. Ezek a csodálatos emberek évezredek során sem pusztították ki az erdőket, hanem védik azokat, és nem szennyezik a folyókat sem. Nem veszélyeztetik a növény- és állatfajokat. Semmilyen módon nem fertőzik élő környezetüket, mert tudják, hogy a természet mindig elegendő élelmet adott számukra, és megfelelő menedéket nyújtott nekik.
Életformájuk, kapcsolatuk a természettel példaértékű lehetne számunkra, mert "majd ha az ember kivágja az utolsó fát, megmérgezi az utolsó folyó vizét, kifogja az utolsó halat is, akkor rádöbben, hogy a pénzt nem lehet megenni".